Élt egyszer messze valahol, egy szorgalmas asszonyka,
Kinek ellentéte volt ebben, a tizennégy éves fia.
Az asszony tavasztól-őszig a földre járt ki dolgozni,
A fiú hacsak tehette, elment egyet lófrálni.
Nem volt ő rossz gyerek, csak nem fült a foga munkára,
Csavaros esze örökké, a kifogások tárháza.
Mikor ébresztették reggel, rögtön kémlelte az eget,
Váltig abban reménykedett, hogy az eső majd elered.
Felkelt és megreggelizett, aztán csak ült és ásítozott,
Végül félszegen mosolyogva, de örökké próbálkozott.
„Édesanyám szürke az ég, kár lenne kigyalogolni,
Csak nem fogjuk az időnket, hiába elpocsékolni."
„De fiam nyoma sincs esőnek és bizony sok a munka,
Én mindenképpen kimegyek, mert nagyon nő a dudva."
„Hát az bizony nagyon jó lesz édesanyám lelkem,
De én akkor itt maradok, hogy ne ázzunk majd ketten."
Ha néha mégis csak eljutott a messze szántóföldre,
Nyomban a talajt vizsgálta, kapálni nem volt kedve.
„Tapadós most nagyon a föld, nem alkalmas munkára,
A kapát is csak besározza, a gyomot átpalántázza."
Anyja gyakorta megszánta, látva nehéz kínlódását,
Szelid szóval hazaküldte, s megduplázta a szorgalmát.
Évszak váltás közeledett, a nap mindig magasan járt,
Gyönyörűen kéklett az ég, a föld szomjasan esőre várt.
A fiúnak most nincs ötlete, kénytelen hát csatlakozni,
Szótlanul megy anyja mellett és elfelejt hadakozni.
Az asszony magában mosolyog, midőn lakli fiát hallja,
Amint kissé szomorkásan, a következőket mormolja:
„Istenem, csak este lenne, vagy legalább eső esne,
Mindenki haza mehetne és a kedvére tehetne!"
Ez a szöveg ismertté vált és most már mindenki tudta,
Bár gógyija van neki elég, de őkelme szörnyen lusta!