Viktória borongós hangulatban vizsgálgatta magát a tükörben: – ”Istenem, lassan már én sem ismerek magamra!” – suttogta. Leült az ágya szélére és tovább tűnődött: – ”Mi lesz velem, rosszul, nagyon rosszul alszom, így a reggelek egyszerűen elviselhetetlenek. Nincsenek barátaim, nincs senkim, ha valami történne velem észre sem vennék, már nem hiányzom senkinek sem!” –
Csengettek. A villanyóra leolvasó volt, egy barátságos, idős asszony: – már megint sírni tetszett? –kérdezte.
–Igen Bözsike – felelt Viktória – az idegeim lassan felmondják a szolgálatot. Fáradjon be a konyhába, szívesen megkínálom egy kávéval, legalább én is harapok valamit.–
Néhány percig szótlanul ültek, Bözsike félénken megszólalt: – elég régen ismerjük egymást, de nem tudunk egymásról semmit. Fáj a szívem, mikor örökké a kisírt szemeit kell látnom, nem akarja nekem a szívét kiönteni, hátha megkönnyebbülne tőle egy kicsit.–
–Most éppen szívesen tenném, már nagyon felgyűlt bennem a sok keserűség. Örülnék, ha meghallgatna.– És Viktória mesélni kezdett…
Egyedüli gyermeke voltam a szüleimnek, nem voltunk gazdagok, de mindent megkaptam tőlük, amire szükségem volt. Szerettek, dédelgettek, szeszélyeimet elnézték. Én is szerettem őket és igyekeztem az elvárásaiknak megfelelni. Nagyon büszkék voltak rám, mert szép és csinos voltam.
Közép iskolás koromban már sok hódolom akadt, én csak egy vidám szereplője voltam az életnek, szerettem szórakozni, de különösebb hatással egy fiú sem volt rám. Tanulmányaim befejezése után, egy nagy vállalat irodájában dolgoztam. Ott is voltak rajongóim szép számmal. Engem ez csak magabiztossá tett az irigykedő kolléganőimmel szemben, de mélyebb érzéseket nem váltott ki belőlem.
Néhány hónapig jártam egy jóképű, csinos fiúval. Mindenki összeillő párnak tartott minket. István megkérte a kezemet, én igent mondtam, pedig nem voltam belé szerelmes, csak kedveltem. 21 éves voltam, mikor összeházasodtunk, egy év múlva megszületett Ilike, a kislányom.
Ő volt édesanyám szeme fénye, örökké nála volt. Istvánnal csak látogatóba jártunk hozzá és továbbra is gyermektelen házastársként éltük világunkat.
A bajok akkor kezdődtek, mikor édesanyám elhunyt és magunkhoz kellett vennünk a három éves gyermekünket. Gyökeresen megváltozott az életünk, gyakoriak lettek a nézeteltérések. Alig félév elteltével közös megegyezéssel válást kezdeményeztünk.
Én egyedül nem tudtam megbirkózni a feladatokkal, az elkényeztetett Ilikét állami gondozásba adtam. Nem hiányoltam túlságosan a kislányt, hiszen nem nőtt eléggé a szívemhez, mert alig volt velem és bennem ekkor még az anyai ösztönök csak szunnyadoztak.
Múltak az évek említésre méltó esemény nélkül. Néha meglátogattam a kislányomat, néha jártam valakivel, de ezek a kapcsolatok viszonylag rövid ideig tartottak. Mindig sokat adtam magamra, jól öltöztem, vigyáztam az alakomra. Imponált, hogy a férfiak megnéznek és utánam fordulnak.
Egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, berobbant az életembe a nagy Ő! Szerelmes lettem, életemben először. Teljesen a hatalmába kerített ez a kínzó, marcangoló és mégis mindent betöltő, csodálatos érzés. Én igazán a fellegekben jártam. Csak a szívemre hallgattam és ösztönösen cselekedtem. Nem tudtam és nem is akartam gondolkozni. Nem érdekelt senki és semmi, csak Zoltán. Állandóan csak őt láttam, csak rá gondoltam. Végtelenül boldog voltam, ha vele lehettem. Annyira elvakított a szerelem, hogy egyszerűen nem foglalkoztam, az akkor még lényegtelennek látszó ténnyel, hogy Zoltán tíz évvel fiatalabb nálam.
Rövid idő múlva kénytelen voltam egy kissé magamhoz térni, mert babát vártam. Zoltán vállalta az apaságot és összeházasodtunk. Lassacskán az idő múlásával Zoltán egyre több időt kívánt baráti körben tölteni. Kezdetben még sikerült lebeszélni, de később már nem. Eleinte néhány óra késéssel járt haza, azután gyakorta hajnalban. Mikor hazajött babusgatott, dédelgetett, ha ellenvetésem volt összevesztünk. Zolika születése után, ha összevesztünk, napokra eltűnt. Így éldegéltünk. Zolikát nagyon szerettük, én az apját is!
Csaknem öt éves házasok voltunk, mikor Zoltán véletlenül tudta meg, hogy van egy lányom. Közömbösen fogadta. Nekem azonban ez egy ötletet adott. Gyorsan hazahoztam Ili lányomat, a Zolikához pesztrának. Végre szabad voltam, volt lehetőségem a férjem baráti összejöveteleire bepillantani. Bár ne tettem volna, így tudomásul kellett vennem, hogy a barátok jelentős része nő, akikkel én nem vagyok versenyképes, mert bizony van olyan is, aki fele annyi idős mint én. Ezekkel a leskelődésekkel nemcsak a lelkiállapotom romlott, hanem a házasságunk is. Zoltán követelésére Ili visszakerült az intézetbe, pedig Zolikának nagyon hiányzott. Néhány hónap múlva, minden előzetes bejelentés nélkül, eltűnt a férjem, csak később tudtam meg, hogy külföldre távozott.
Egyedül maradtam az imádott kisfiammal. Már csak érte éltem, érte küzdöttem. Felneveltem, taníttattam. Kb. öt éve egy barátjával kiutaztak két hétre Ausztriába és ő nem jött többé vissza. Azt írta:–”Megkísérlem apát megkeresni, aztán irány Amerika! Sokat gondolok rád. Majd írok.”–Nagyon ritkán jön egy-egy képeslap. Ebből tudom, hogy Európa nyugati részén van valahol. A lapok különböző helyekről jönnek, de cím nincsen egyiken sem. Így én nem írhatok egy könyörgő levelet, hogy jöjjön vissza hozzám. Ez az én szomorú életem Bözsike!
– És mi van a lányával Viktória?
– Ő foglalkoztat engem mostanában a legtöbbet. Őt 18 éves korában elbocsátották az intézetből. Akkor hazajött, kérte legalább amíg munkát talál, had lakjon itthon. Beleegyeztem. Zolika nagyon kötődött hozzá, mert Ili sokat foglalkozott vele, egyértelmű volt, hogy nagyon szereti. Én nem akartam a kisfiam szeretetét senkivel sem megosztani, ezért mérhetetlen féltékenységemben Ilit elűztem itthonról. Zolikával valamilyen formában rendszeresen tartottak kapcsolatot, elképzelhetőnek tartom,hogy ők talán most is leveleznek egymással. Tudomásom szerint Ili egy távoli városba költözött, férjhez ment. Többet nem tudok róla, pedig örülnék, ha megkeresne. Sajnos soha nem voltam neki jó anyja, pedig megérdemelte volna! Nagyon félre sikerült az én életem Bözsike.
A beszélgetés után Bözsike korát és telt termetét meghazudtoló fürgeséggel, szinte repült a szomszéd utcába. Ott az egyik lakás ajtaja csengetés után azonnal kinyílt, mintha már várták volna. Ő belépett és zihálva hadarta:– Ilike, Ilike most rögtön mehetsz, minden elő van készítve!
– Köszönöm Bözsi néni a jóságát, máris indulok!
Ili remegő kézzel nyomta meg a csengőt. Mikor anyja kijött, sírva egymás nyakába borultak. Majd hosszan elbeszélgettek egymással. Mikor Ili menni készült, az ajtóból visszalépve megfogta anyja kezeit, a meghatottságtól könnyezve felnézett rá és csendesen beszélni kezdett:– édesanyám, ahogy megbeszéltük, megpróbálunk amit lehet bepótolni. A férjem jó ember, velem mindenben egyetért. A két kislányt közösen előkészítjük. Ők boldogok lesznek hidd el. Te lelkileg hangolódj arra, hogy van családod. De nagyon igyekezz, mert egy hét múlva lesz karácsony, a szeretet ünnepe! Én azt akarom, hogy az idén ez különösképpen megnyilvánuljon a mi családunkban!